Gondolat csókja
Április volt, amikor ott először megláttalak,
A mólón bolyongtál, fáradtan, magányosan.
Ezüst csillámait szórta szét a lenyugvó Nap,
És Te benne mendegéltél szótlan, hallgatag.
Nézted a lustán mozgó vizet, s a fakó kék eget,
S a szobor kormoránt, a semmittevő madarat.
Hallgattad a föltámadt nyughatatlan hűs szelet,
S arra bolyongott a hajókürtök fájós üzenete.
Holtak lelke újra éled előtted, s benne a múlt,
S a sirályok most is gyászukban siránkoznak.
A tengerek, sötét mélyére merültek alá az álmok,
Odavesztek, csillagoktól ragyogó holdvilágok.
Másnap ismét a mólóra hozott, láttam arcodat,
Szemedben, a csalódás apró könnye csillogott.
Fájt a szíved, fájt az álom, hogy Őt nem leled,
S a hajnalnak közeledtével a szerelem is odalett.
Ne legyél szomorú, hiszen új reményt hoztam,
Nézd a fölkelő Napot, a tenger vizét aranyozza.
Fehér fátyolként lejtőznek, szállnak a sirályok, s
A tenger zöld vizéből születnek, játszó hullámok.
Ne zárd be sértődötten, búsuló szívednek ajtaját,
Engedd be a vándort, ki vidáman, dalolva arra jár.
Ne büntesd őt oktalan, hisz ellened nem vétkezett,
Kedves szavakkal, vadvirág csokrot nyújt elébed.
Érzem amint oldódik testednek, rideg feszültsége,
Lassan Te is észre veszed, varázslatos jelenlétem.
Szemed tükrében születnek, különös szép fények,
S az illatos gyöngyvirágcsokrot, érinted gyöngéden.
A lassan életre kelő Gondolatot szívedhez engedted,
Oltalmazó, erős karoddal, gyönge vállamat átölelted.
Valami bolondosat, kedves szavakat a fülembe súgtál,
Egy perzselő, szerelmes csókot a nyakamon hagytál.
A mai naptól párban leskelődünk a vihar vert padon,
Ám zenét hallunk, a kőfalaknak csapódó hullámokból.
Villámok gyújtják föl a tengert, föl szállnak a Lelkek,
S az égi felhők földig hajolva, táncba hívják a tengert.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése